Egy verőfényes augusztusi napon a vidéki présházban pihenek, amikor a Kossuth rádió délelőtti műsora közli az örömhírt: megjelent a Klinikai Obezitológia című egyetemi tankönyv neves szerzők és szerkesztők tollából.

Valamivel hosszabb ideje tanulmányozom a táplálkozás, a sportélettan, az elhízás és a cukorbetegség összefüggéseit, a terület friss tudományos eredményeit, mint amennyi az orvosegyetemi képzés hossza, ezért úgy érzem, ezt a könyvet sem hagyhatom ki. Azonnal meg is rendelem a kiadótól. Másnap reggel telefonál a futár, majd egy szőlők közötti dűlőúton, melyet mindketten ismerünk, boldogan át is veszem a tőle könyvet. Szupergyors. Egy pont a kiadói boltnak!

A gyors kézbesítés okozta örömöm hamar elszáll, amikor fellapozom azt a fejezetet, ami miatt a könyvet egyáltalán megrendeltem. Ennek címe: Az obesitas diétás kezelése.

A fejezet egyik fő hangsúlya a kalóriabevitel korlátozásán van: testsúlyuk csökkentése érdekében a nők számára 1200, a férfiak számára 1500 kcal/nap értékre csökkentett energiabevitelt ajánl hosszú távon fenntartani. Hogy ez egyáltalán lehetséges-e, ha igen, hogyan, ebben a fejezetben homályban marad. A szerzők egy helyen így fogalmaznak: „Meg kell mondani, hogy éhesek lesznek, miközben étvágycsökkentő gyógyszer nem áll rendelkezésre” Nos, az már a kedves beteg ügye, majd az akaraterejével ügyesen megoldja! Arról nem szól a tankönyv, hogy kevesebbet enni éppen annyira könnyű, mintha a "Lélegezzen kevesebbet és mozogjon többet!" tanácsot akarnánk  hónapokig, esetleg évekig betartani.

Más forrásokból megismertem az ilyen, valójában „fél-éhezéses” étrendek mellékhatásait így – a szerzőkkel ellentétben – tisztában vagyok az általuk ajánlottak valódi következményeivel. Ezek távol vannak a könnyed, mosolygós, fenntartható testsúlycsökkenés ideáljától.

1944-45-ben zajlott az a vizsgálat, melyet ma leginkább a Minnesota Éheztetéses Kísérlet néven ismerünk. Az eredmények két vaskos kötetben jelentek meg The Biology of Human Starvation címen a Minnesotai Egyetem kiadásában, először 1950-ben. Ismét átfutottam ezeket, egy-egy példányuk most is itt van az asztalomon.

A vizsgálat eredményéről a nagyközönség számára is azonnal érthető összefoglalót ad Gary Taubes, a Good Calories Bad Calories című könyvében. Érdemes tudnunk, hogy a minnesotai kísérlet 70 kcal-lal magasabb napi energiabevitellel zajlott, mint amit a Klinikai Obezitólógia tankönyv és a MOMOT ajánl:

Az 1944-45-ös fél-éheztetéses (1570 kcal) étrend ebből állt 24 héten, tehát kb. fél éven át:

• teljes kiőrlésű kenyér, burgonya, gabonafélék, fehérrépa, káposzta, kevés hús és tejtermék

Látjuk, a mai dietetika „álométrendje” volt ez már akkor; kiegyensúlyozott, a veszélyes telített zsírokban szegény, teljes gabonákban gazdag.

Frissen megjelent tankönyvünk szerint: „A mellékhatások az esetek nagy részében ellenőrzés mellett nem jelentkeznek.” Jól értjük? Ha kórházban éheztetnek bennünket orvosok és ápolók árgus szemeitől kísérve, akkor egyszeriben nem vagyunk éhesek? Ancel Keys és munkatársai a minnesotai kísérlet során egészen más megfigyeléseket tettek, pedig az ellenőrzés ott és akkor igazán szigorú volt!

Ezek voltak az 1944-45-ös kísérlet hatásai és mellékhatásai:

• 6,75 kg zsírvesztés
• Hajhullás, a körömnövekedés lassulása
• Lassú sebgyógyulás
• Az alap anyagcsere jelentős csökkenése
• Reflexek és az akaratlagos mozgások lassulása
• Gyengeség, az érdeklődés beszűkülése, depresszió, ingerlékenység
• A szexuális vágy megszűnése, öregségérzés
• Az energialeadás 50%-os csökkenése, állandó fázás
• Állandó farkaséhség, folyamatos álmodozás az ételekről, túlzott víz- és kávéivás
• Türelmetlenség, gyűlölködés, „fél-éhezéses pszichózis”
• Zokogás, öngyilkossági szándék, erőszakkal fenyegetés
• Az akaraterő teljes elvesztése, állandó rágózás (40 csomag/nap!)
• 2 esetben öncsonkítási szándék (már a 3000 kcal/nap rehabilitációs szakaszban)
• 4,5 kg-os súlytöbblet már a visszatáplálási időszak végére
• Csillapíthatatlan étvágy, 8000 kcal/nap fogyasztás a kísérletet követően
• Átlag 5%-kal nagyobb testtömeg és 50%-kal több testzsír [!] a kísérlet előtti állapothoz képest

Mindezen tüneteket egészséges, életerős, katonakorú fiatalemberek szenvedték meg. Hogyan viselnénk ezt mi, akik a negyvenes, ötvenes, hatvanas éveinkben járunk és inzulinrezisztenciával, súlytöbblettel küszködünk? Talán az orvosi, dietetikusi felügyelet mégis csodát tesz, és a tünetek nem jelentkeznek?! Kétlem.

Dél-Afrika vezető sportélettan kutatója így látja ezt: "Az éhség nem a személyiség vagy a jellem gyengeségének jele, hanem a testünkbe beépített biológiai válasz [...], és ha belepiszkálunk, ez az a válasz, amire számíthatunk."

A tudományban alapvető elv, hogy ne a személyt, hanem munkásságát vegyük górcső alá, azonban, az elhízás kezeléséről szóló tankönyvi fejezetről lévén szó, fontosnak érezhetjük a személyes példát. Egy ilyen nagy jelentőségűnek szánt munka szerzőitől el is várjuk a hitelességet és példamutatást. Egyértelmű tehát, hogy kalóriaegyensúlyukat a könyvükben is leírt módszerrel évtizedek óta  stabilan fenntartó, szálkás testalkatú emberek jelentethetnek meg, népszerűsíthetnek átfogó kötetet ebben a témában, személyes tapasztalataikból is merítve, akár önmagukon végrehajtva számos kísérletet.

Vajon így van-e?

Ennek eldöntéséhez megkerestem a könyvbemutatóról tudósító cikkeket és fotókat. Néhány részletet ide illesztek Önnek, ítélje meg:

Meglehet, a fényképezőgép optikája torzít, azonban a képeken testtömegindexük tekintetében jelentős kihívásokkal küzdő személyeket látok.

Ez súlyos hitelességi kérdéseket vet fel: hogyan lehetséges, hogy a kötet egyes szerzői és/vagy szerkesztői maguk is túlsúlyosak? Vajon minden helytálló a kötetben, amit a  ú.n. "betegek" számára írnak elő?

Feltűnik az is, hogy a fejezetben nem olvashatunk a kalóriacsökkentett kórházi étrendi program hosszú távú eredményességét bemutató táblázatokat: fél, egy, két és öt éves súlycsökkenési adatokat. Miért?

Ugyan mindössze formai kérdés, ám a fejezet olvasása során végig érezhető, a szerzők nem tudják eldönteni, magyar, latin vagy angol szakmai nyelven kívánnak velünk, az olvasóközönséggel szóba elegyedni. Álljon itt néhány gyöngyszem:

„Hosszabb távon a fogyás nem nő, sokszor csökken, ez a compliance-n túl az alapanyagcsere [sic!], az energialeadás csökkenésével is összefügg”

Kérdezem: vajon milyen „alapanyagot” cseréjéről van szó? Ha szakkönyvet ír valaki magyar nyelven, és a nyelv használata terén nehézségei vannak, legalább ne sajnálja a pénzt egy jó lektorra!

„Az evidence based legújabb tudományos vizsgálatok, pl. …”

„Országosan 12%-kal csökkent főleg a telített zsírok fogyasztása, a Ch-szint átlag 5,7-ről 5,3 mmol/l-re csökkent (jelenleg 5,025) az infarctusmortalitással együtt.”

„A Nourses Health Study-ban…”

Nyilván jobb kedvre derül az olvasó, ha, mint én is, kétkedvén az angol szó fejezetbéli helyesírásában, frissíti emlékeit, mit is jelent a nourse kifejezés, pl itt: https://www.urbandictionary.com/define.php?term=nourse.

A fejezetben két helyen is felsejlik a valódi megoldás, ám a szerzők, talán az 50 évnyi, a táplálkozási ajánlásokat kísérő ipari befolyás és tudományhamisítás okozta csőlátás miatt azonnal el is vetik ezeket, így, attól tartok, a hazai elhízásjárvány e kötettől érintetlen marad. Sajnos.

Hogy mi volt az a bizonyos két pont a fejezetben, szívesen elmondom Önnek, ha szeretne megoldást találni testsúlyúval, testalkatával kapcsolatos problémáira, és felkeres.

<sup>Források:
- Gary Taubes, Good Calories, Bad Calories, first Anchor Books Edition, New York, 2008 Szeptember, 252.-255. oldal
- Ancel Keys, Jozef Brozek, and Austin Henschel, The Biology of Human Starvation, Volume II, The University of Minnesota Press, Minneapolis, 1950

Idézetek:
- Bedros J. Róbert, Klinikai obezitológia, Első kiadás, Semmelweis Kiadó és Multimédia Stúdió, Budapest, 2017

A képrészletek forrása:  : http://semmelweis.hu/hirek/2017/04/19/atfogo-klinikai-tankonyv-jelent-meg-az-elhizastudomanyrol/</sup>