"Az elhízás és a túlsúly alapvető oka", ahogyan azt az Egészségügyi Világszervezet tudatja velünk, "az egyensúly hiánya az elfogyasztott és a leadott kalóriák között." Hízunk, ha több energiát veszünk fel, mint amennyit leadunk (pozitív energiamérleg, a tudományos terminológiában), és fogyunk, ha több [energiát] adunk le, mint amennyit felveszünk (negatív energiamérleg). Az élelmiszer energia, és ezt az energiát kalóriák formájában mérjük. Tehát ha több kalóriát veszünk fel, mint amennyit leadunk, hízunk. Ha kevesebb kalóriát veszünk fel, akkor fogyunk.

Ez a gondolatmenet a testsúlyról olyan kényszerítő és olyannyira elterjedt, hogy manapság gyakorlatilag lehetetlen nem elhinni. Még ha sok bizonyíték is van az ellenkezőjére - függetlenül attól, hogy mennyit fordítottunk életünkből arra, hogy kevesebbet együnk és többet mozogjunk - sikertelenül - valószínűbb, hogy inkább saját ítélőképességünket és akaraterőnket kérdőjelezzük meg, mint azt az elképzelést, hogy túlsúlyunkat az határozza meg, hogy hány kalóriát fogyasztunk és mennyit adunk le.

Kedvenc példámat erre a gondolkodásmódra egy elismert sportélettan-szakértő adta, aki társszerzője egy sor olyan testmozgással kapcsolatos és egészségügyi irányelvnek, amelyeket az Amerikai Szívszövetség (AHA) és az Amerikai Sport Kollégium (ACSM) 2007 augusztusában tett közzé. Ez a fickó azt mondta nekem, hogy személy szerint "alacsony, kövér és kopasz" volt, amikor a hetvenes években belekezdett a hosszútáv-futásba, és most, hatvanas éveinek végén, "alacsony, kövérebb és kopasz". Az időközben eltelt években, mondta, harminc-egynéhány fontot hízott, és talán úgy nyolcvanezer mérföldet (kb. 128 ezer km-t) futott - ez többé-kevésbé megfelel annak, mintha háromszor körbe futotta volna a Földet (az egyenlítőn). Úgy vélte, van határa annak, hogy mennyi testmozgás segíthet súlyának fenntartásában, de azt is gondolta, még kövérebb lenne, ha nem futott volna.

Amikor megkérdeztem tőle, valóban azt gondolja-e, hogy talán vékonyabb lenne, ha még többet fut, mondjuk négyszer futja körbe a bolygót három helyett, azt mondta: "Nem tudom, hogyan lehettem volna még aktívabb [fizikailag]. Nem volt időm többre. De ha az elmúlt pár évtizedben a napi két-három órát futottam volna, akkor talán nem szedtem volna fel ezt a súlyt."

És a lényeg az, hogy talán még akkor is elhízott volna, de egyszerűen nem tudta elképzelni ezt az eshetőséget. Ahogy a tudomány szociológusai mondják, csapdába ejtette egy paradigma.

Az évek során ez a túlsúllyal kapcsolatos kalóriaegyensúly-paradigma figyelemre méltóan ellenállt minden ellenkező bizonyítéknak.*

Én – fogyás céljából – egyszer sem futnám körbe a Földet!

Két és fél évtizeden át több ezer kilométert futottam a Normafánál, javarészt hegynek felfelé. Mindeközben évről-évre egyre túlsúlyosabb és fáradtabb lettem. Időközben felhagytam a rendszeres terepfutással (főleg a közlekedés időt rabló volta miatt), ennek ellenére lefogytam, jelentős többlet-izomzatot építettem magamra, és fittebbnek, frissebnek érzem magam, mint korábban bármikor. Ma már csak szórakozásból megyek el barátaimmal évente egyszer-kétszer a Zemplénbe, hogy - kb. minden rákészülés nélkül - Füzérről (440 m) felfussak a Nagy-Milicre (895 m). Frissítő, kellemes élmények ezek, minden káros utóhatás (izomláz, egyebek) nélkül. Nekem csak tizenegypár-ezer oldalnyi tudományos irodalom átolvasása kellett ahhoz, hogy megértsem, sem táplálkoznunk nem úgy kell, ahogy háziorvosunk vagy dietetikusunk tanácsolja, sem sportolnunk nem úgy, ahogyan azt személyi edzőnk „nyakatekeri”.

Ettől függetlenül együttérzéssel drukkolok túlsúlyos sporttársaimnak, akiket jártomban-keltemben látok elkötelezetten futni hóban, fagyban, esőben, sárban.

Kívánom, ők is mihamarabb rájöjjenek arra, mi az, ami működik, és mi az, ami nem!


^{*Forrás: Taubes, Gary. Why We Get Fat: And What to Do About It (p.6-7). Knopf Doubleday Publishing Group. Kindle Edition.}