Több barátom, ismerősöm 40-es évei derekán egyszer csak, minden előzmény nélkül elkezdett hosszú távokat futni. Van köztük olyan – korábbi osztálytársam, László - aki iskolai éveink kényszerű tornaóráit leszámítva soha nem sportolt. Azután egy nap felkelt és rájött, hogy futnia kell. Pár hónap alatt nulláról eljutott a félmaratonig, a maratonig, sőt, a legutóbbi Ultrabalatonon 3 etapban több mint 60 km-t vállalt a csapata számára. Reggelenként, munka előtt csak úgy, szinte bemelegítésként 10-20 kilométereket fut.

Tiszteletreméltó teljesítmény és elkötelezettség. De vajon milyen hatással vannak ezek a hosszú távok az egészségünkre?

Egy sportélettanról szóló könyvben bukkantam erre a szinte „csuklóból” levezetett, elgondolkodtató számításra:

Az ultra távokon versenyző sportolók rövid idő alatt meglepő mennyiségű oxigént használnak fel. Feltéve, hogy a terepfutás 100-120 kalória energiát kíván mérföldenként (1,6 km-enként), így egy 100 mérföldes esemény alatt a szervezet 7 font (több mint 3 kg) oxigént használ fel. A mitokondriumok által felhasznált oxigén egy kis hányada (1-3%) oxigén szabadgyököket (ROS – Reactive Oxigen Species) termel. Ezek nagy részét befogják és megkötik az antioxidáns védőanyagok, mint a szuperoxid-diszmutáz (SOD), a glutation, és a tokoferolok (E-vitaminok). Ez azután szükségessé teszi a[z antioxidánsok] cseréjét vagy regenerálását, ami azt is jelenti, hogy a rossz táplálkozás és/vagy a nagy mennyiségű szabadgyök termelés egyes kombinációi túlterhelik [az antioxidáns rendszert]. Feltételezve a mitokondriumok szabadgyök szivárgásának 2% -os arányát, egy 100 mérföldes terepfutás 63 gramm oxigén szabadgyököt generál, amelyet meg kell kötni vagy a közeli szövetek fogják azokat "elnyelni". Az oxigén szabadgyök leggyakoribb formája 32 gramm tömegű molonként, igy ez 2 mol nagymértékben pusztító vegyületet jelent, amely képes "megégetni" (gondoljon a napégésre) a sebezhető molekulákat. A leginkább sebezhető, közeli molekulák egy része [sejt]membrán HUFA (Highly Unsaturated Fatty Acid, többszörösen telítetlen zsírsav), mint az arachidonsav vagy DHA. E zsírsavak molekulasúlya a 300-330 gramm/mol tartományban van, ami azt jelenti, hogy egy mol (32 gramm) oxigén szbadgyök képes megsemmisíteni a tömege 10-szeresének megfelelő többszörösen telítetlen zsírsavat [a sejtmembránokban].

Tehát itt a probléma: egy edzett futó két lába 200 gramm többszörösen telítetlen zsírsavat tartalmazhat a sejtmembránokban, így ezekben a lábakban a 100 mérföldes távon képzett szabadgyök mennyiség képes 600 gramm HUFA megsemmisítésére. Másképp fogalmazva: ha az oxigén szabadgyökök mennyiségének csak 15% -a kerüli meg a szervezet antioxidáns rendszerének semlegesítő hatását, még az is elegendő ahhoz, hogy a [sejtmembránokban található] többszörösen telítetlen zsírsavak felét elpusztítsa a futó lábizmaiban. Az emberi izomzattal kapcsolatban közzétett kutatások alapján [21, 22] az izmok membránjaiban már 25%-os HUFA csökkenés is drámaian rontja az inzulinérzékenységet.*

Magam azt figyeltem meg ultra távokat futó ismerőseimen, hogy jellegzetes módon lett ráncos az arcuk és a homlokuk. A fenti levezetés alapján azt gondolom, az oxidatív stressz látható megnyilvánulásai a ráncok. Ma már ismert az öregedés oxidatívstressz-elmélete, és véleményem szerint jobb minden lehetőt megtenni ellene.

Meglehet, a maratoni és ultra távok futása – különösen cukorzselés „utántöltögetésekkel”, amelyek csak tovább fokozzák az oxidatív stresszt – a tudomány mai állása szerint inkább az önbecsülésünknek tesz jót, mint az egészségünknek.

^{* Forrás: Jeff S. Volek, PhD, RD, Stephen D. Phinney, MD, PhD, The Art and Science of Low Carbohydrae performance}